A latin mondás szerint navita de ventis, de bobus narrat arator, azaz a hajós a szélről, a szántóvető az ökreiről beszél. A legtöbben szívesen beszélünk szakmánkról, különösen, ha még szeretjük is. Én pedig egy ilyen megszállott hajóskapitány vagyok. Ráadásul abból a kíváncsi fajtából, amelyik némi mérnöki és közgazdasági ismereteket is összeszedett, hogy ne csak nézegesse a környezetet, amerre hajózik, hanem értékelni és összehasonlítani is tudjon. Persze rá kellett jönnöm, ez csak arra volt jó, hogy meglehetősen keserű szájízzel méregessem össze hazai Duna-szakaszunk folyamatosan romló állapotát más országok folyóvizeivel, különösen vízgazdálkodási, folyamszabályozási, vízépítési, tájépítési, hajózhatósági és egyéb szakmai szempontok alapján.
Fáj nekem mindez, mert a 60-as évek derekától, amikor még dunaújvárosi kölyökként, első bringámmal leszökdöstem iskola után a Duna-partra, azóta ezt a csodálatos folyót az egyik legjobb Barátomnak tekintem. Egy nagyon idős, de mindig örökifjú, szeszélyes, ám nagyon bölcs, sokszor gyengéd, de máskor hatalmas erejét mutató jó barát, akitől rengeteget kaptam életem során (ivóvizet és élelmet, szépséget és esztétikát, kultúrát és történelmet, életteret és életpályát, küzdőteret stb.). Én már az egész életemet összekötöttem vele. Nem csak nekem adott és ad sokat, hanem több tízmillió embernek, aki vízrendszerének környezetében él. Rossz érzésem van azonban amiatt, hogy bár oly sokat kapunk tőle, de mily keveset adunk neki ezért cserébe. Még csak nem is törődünk vele. Különösen a rendszerváltás óta nem, amelynek legnagyobb áldozata éppen a Duna lett.
Pedig Ő az egyik legnagyobb nemzeti kincsünk, aki még ínséges időben is másodpercenként(!) legalább egymillió liter édesvizet szállít nekünk. Nagyobb vízhozam esetén ez akár 10 millió liter/s is lehet, s gondoljuk meg, hogy milyen felfoghatatlanul nagy vízmennyiség ez egy óra, egy nap, vagy egy év alatt! Most nem nézve többi folyónkat, csak a Duna esetében ennyi édesvízzel gazdálkodhatnánk! De nem tesszük. Csak kivesszük a vizet, korlátlanul fogyasztunk belőle, elpazaroljuk, bepiszkoljuk, vissza legfeljebb pedig a (még mindig nagy mennyiségben tisztítatlan) szennyvizet és a szemetet adjuk. Utána meg hagyjuk, hogy nagyrészt hasznosítatlanul folyjon el országunkból.
De! - hazánk egyik első számú természeti adottsága gazdag vízkészlete. De! - a víz a 21. század egyik „alapvető nyersanyaga” lesz. De - egy élő folyót elhanyagolni éppolyan bűn, mint bármi mást a környezetünkben, csak a következmények még súlyosabbak lehetnek. Ha elhanyagoljuk a kertünket, begazosodik. Ha nem metsszük és kezeljük gyümölcsfáinkat, elfajulnak, termésük satnyul, tönkremennek. Ha házunkat elhanyagoljuk, lehullik a vakolat. Ezek még orvosolható problémák. Ám gyönyörű folyónk elhanyagolt betegségei néhány évtizeden belül – a klímaváltozással összefüggésben, mondjuk már ki végre!- akár természeti katasztrófához is vezethetnek. Annak orvoslására pedig már nem lesz időnk és elegendő erőforrásunk. Úgy gondolom, hogy a Duna-blogon kötelességünk ezekről a problémákról beszélni.
Azt terveztem, hogy hajósként az utazási élményeimről fogok írni ezen a helyen és kedves témámról, az európai folyók melletti városok, települések vízhez való viszonyáról, életet adó folyóikkal való együttéléséről, part menti építészetükről és vízépítési különlegességeikről. Ezt is meg fogom tenni, amikor itt az ideje. (Az is lehet, hogy erre egy külön rovatot érdemes indítani.) De most azt érzem, hogy előbb kötelességem, s egyben rendkívül időszerű az előbb felvetett problémáról szólni. Időszerűségét a halmozódó bajokon túl az adja, hogy manapság a vízcsapból is a Duna Stratégia folyik. Soros uniós elnökségünk kapcsán ez még csak tovább erősödött. Ám a sok bába között, félő, ismét elvész a gyermek.
Rengetegen beszélnek és nyilatkoznak a Duna Stratégiáról, igazi jó bürokraták módján, akik azt hiszik, hogy attól halad előre a világ, hogy ilyen szervezeteket, meg amolyan bizottságokat, meg még olyanabb nemzetközi, regionális stb. szövetségeket hozunk össze. Legfeljebb beszélnek még sokat a Duna mentén a fenntartható fejlődésről, meg a régiók közötti gazdasági és szociális különbségek kiegyenlítéséről, talán még a folyók menti város- és tájépítési, illetve közlekedési kérdésekről. Lassan kezdjük elhinni, hogy ettől majd automatikusan megoldódik a Duna minden gondja.
És még egyetlen felelős politikus sem mondta ki, hogy nem csak a Duna mentével, környezetével, hanem magával a Duna folyóval is foglalkozni kell!
Amivel a rendszerváltás óta gyakorlatilag semennyit sem törődtünk, kivéve a nagymarosi körtöltés elbontását és az ahhoz csatlakozó mintegy két és fél kilométeres mederszakasz stabilizálását. A bajok legfőbb gyökere az, hogy a Bős-Nagymaros problémával hatalmas társadalmi csapdát állítottunk magunknak. „Sikerült” szétzilálni az akkori, világszínvonalú vízépítő mérnök generációt, szinte a tehetetlenségig legyengíteni a vízügyi szolgálatokat, bűnbakká tenni a hajósokat (azzal a félrevezető hazugsággal, hogy csak nekik van szükségük a duzzasztásra). Az akkor formálódó új politikai elit fejébe pedig beégetődött, hogy a Duna szabályozásával foglalkozni egyenlő a politikai öngyilkossággal. Így aztán mind a szakemberek, mind a politikusok nagyobb része a mai napig tart ettől a témától, mint ördög a tömjénfüsttől, s nekik kényelmesebb hátat fordítani. Csakhogy a Duna nem vár. Folyamatosan figyelmeztet arra, hogy betegen, elhanyagoltan, de még mindig rendkívüli dinamikus erőként, itt van a közelünkben. Folyamatosan bontja és mélyíti a saját medrét, süllyesztve ezzel az átlagos vízfelszín tengerszint feletti magasságát. Előidézve ezzel a Homokhátság sivatagosodását, csökkentve az ivóvízbázis méretét, néha kockázatosan keveset szállítva a paksi erőmű hűtővíz rendszerébe, elmosva a mederbe fektetett olajszállító csövek védőtakarását, csökkentve vízépítési műtárgyaink állékonyságát és medencés kikötőink használhatóságát, akadályozva és tervezhetetlenné téve a vízi áruszállítást, feliszapolódó szúnyogkeltetővé téve a szabályozási művek közötti partszakaszokat stb. Nagyon sokáig lehetne folytatni ezt a sort. A Duna, az öreg bölcs barát, tehát egyre több figyelmeztetést ad gondjairól, bajairól.
Vegyük hát végre észre, s kezdjünk el vele törődni, mielőtt túl késő lesz.
A szerteágazó problémák megoldásának egy közös kulcsa van; a medersüllyedést meg kell állítani, az átlagos vízfelszínt meg kell emelni és meg kell tartani. Akkor a korábban felsorolt problémák megoldása mellett még jutna víz a Duna-Tisza közének, sőt magának a Tiszának a vízpótlására is, mezőgazdaságunk növekvő vízigényének kielégítésére is, tiszta, megújuló energiaforrásunk lenne stb. Mindez persze nem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik, mert ez a megoldás – horribile dictu – gyakorlatilag duzzasztást jelent, de a részletekről is hamarosan fogok írni.
Addig is itt egy szép kép a River Cloud II nevű hajó harangjáról egy al-dunai naplementében. Régebben a hajóharangokat ködben, illetve veszély esetén használták. Ma már csak egy szép tradícióként díszítik a hajókat.
Tudjátok, a hajósok nagyon kötődnek a tradíciókhoz...
