Újra itt a tél, letagadhatatlanul megint befagy a seggünk. Hónapokig rimánkodunk, remegünk, alulöltözünk, és panaszkodunk, hol a fűtésszámla, hol az érzéketlenné vált végtagjaink miatt. Pedig a 19-ik század végéig tartó Kis Jégkorszak, a Dunát is befagyasztó globális lehűlés időszaka rég véget ért. Mondhatjuk tehát, jobban élünk, mint 200 éve, legalábbis seggbefagyás szempontjából. Talán elkényelmesedtünk a posztszocialista átmenet, a váltógazdaság sikerei miatt? Ha a korabeli rajzokat, fotókat alaposan szemügyre vesszük, az utolsó nagy lehűlés áldozataira bukkanunk: a mamutokra, akik a korszak igazi vesztesei, hiszen ők addigra már teljesen kihaltak.
Én ugyan semmiképp sem szeretem magam vesztesnek titulálni, még különben annak titulálódni. A mamutok helyében felháborodásomnak Brüsszelben adnék hangot, hangsúlyozva, hogy "mi, mamutok köszönjük szépen, teljes megelégedésünkre pusztultunk ki vagy alakultunk át elefánttá. Amit akartunk elértük, és most az evolúció mennyországából figyelünk a többi nagytestű ormányos földi sorsát."
Ide a bökőt, amivel tökön szúrom magam, hogy lesz majd nem egy okos tojás, aki a XXI. század első évtizedeinek emberéről, mint a felemelkedés előtti "társadalmi jégkorszak" legnagyobb veszteséről beszél majd: "Azokhoz az időkhöz képest Mohács egy riói karnevál, Világos welness hétvége, 56 októbere pedig egy Demjén Rózsi koncert volt."
Ezért megfogadtam, mostantól a legkisebb, apró, első ránézésre idióta, egérfarknyi apróságnak is örülni fogok, sőt tovább megyek: mások jókedve az én jókedvem is lesz. Engem ugyan ne nézzen vesztesnek senki se (3).
Ha olyan hideg lesz, hogy minden fizetésem gázra költöm, hogy havonta egyszer szellőztetek, azt is folyosóra és még a Duna is befagy? Na és, eddig is befagyott. A kis jégkorszak alatt rendszeresen. Téli híd még nem volt, aki Pestről Budára akart jutni, az át-"lulajozhatott" egy csónakkal, ami a biztonsági kockázatát tekintve a szomáliai tengeri kereskedelemével vetekszik. De ha jött a fagy, ami eddig szétválasztotta, azután összekötötte a két partot. Ilyenkor sokan gyalog vágtak neki a mozdulatlan folyónak, miként a magyar színészet úttörői is, akik „áthozták kopott palástjaikat és fényes tehetségeiket a jég hátán az idegen Pestre” – írja Jókai az És mégis mozog a földben.
Ha még vastagabb lett a jég, farsangi ünnepélyt szerveztek és korcsolya pályát nyitottak a Gellért tér előtt. A két partot összekötő főutat az Eskü tér (ma Március 15. tér) és a Rudas fürdő között két oldalról fenyő sorral díszítették, és forgalmasabb volt, mint ma a Ferenciek tere. A 7-es busz helyett fakutyára szállhattunk, ment a perec, a kolbász, a forralt bor és a sült gesztenye.
Ha idén olyan hideg lesz, hogy a takony belefagy az orromba, akkor is örülni fogok, engem ne nézzen senki mamutnak. Fagyjon be a Duna!
